Képekről van szó és a fényképezőgépről. Ennyi darab és ennyi idő alatt. Persze ebben közrejátszik, hogy mióta Ferike megszületett azóta sorozatra van állítva. Véletlen se maradjunk le egy-egy pillanatról. Mégha nem is lettek tökéletes képek, de azért emléknyomot hagytak. Így a 30 ezredikig eljutva beláttam, hogy a nagyobb izgőmozgót már így se nagyon lehet rendesen lencse végre kapni. Egyre türelmetlenebbül válogatom ki minden 100 darabból azt a néhányat (mondjuk két tucatot), ami élvezhető, értelmezhető. Így aztán sorozat kizárva, csak is természetes fénynél alkalmazzuk mostantól. Néha olyan mókás arcjátékok kerekednek...
És lőn mióta nincs sorozat, állítható a vaku és jobbnál jobb képek készülnek, vagy legalábbis 100-ból csak egy tucatot kell dobni, mert épp arrébb fordul valamelyik úrfi. Jó ez a gép!Nagyon is...
Ma pedig havazódtunk a telefonommal, azon okból kifolyólag, hogy meglehetősen edzett állapotban van elázás ügyben, így a fényképezőgépet nem tettük ki a hónak.
Ez a szánkó állítólag öregebb, mint én.
Szeretek pillanatokat elkapni. Aztán az eredményt bűvölni és esténként, visszatekinteni. Az ACDSee Photo Manager-rel nézegetek-szerkesztgetek és a Magic Photo-val varázsolok. Ez utóbbi függőséget okoz! Így már nem is nehéz; élvezem és örülök hogy másoknak is tetszik!
Ha jól tudom kettő tanév egy mesterképzés, azaz húsz hónap után válik mesterré a szakember. Ha jól tudom... de az is lehet, hogy nem. A mi Ferikénk viszont az eltelt húsz hónapja alatt sok mindenből mester lett, vagy úgyis mondhatnám sokat mesterkedik.
A névjegyén a következők szerepelhetnek...
kulcsmester
mászómester
pakolómester
füligvigyormester
távirányítómester
köldökmasszőrmester
kistestvéröltözetőmester
Az elmúlt hónapban különösen megcsappant az étvágy, de 1 egyórás kiadós séta után kiderült, hogy csupán a friss levegőn mozgás hiányzott Neki, várjuk már a tavaszt!
Az első rész bő egy év után folytatódik más főszereplővel. Ugyanolyan tündérien, megállás nélkül beszélve. Saját nyelv alkotásának folyamata szórakoztat minket.
Van az úgy, hogy felejtek, de olyankor törekszem a lehetséges változatokon át a koncentrált felidézésre. A címbeli eset úgy történt, hogy elfelejtettem becsukni az emeleti kaput, amikor Robikát altattam. Egyébként rutinosan csukogatom ilyenkor. Tulajdonképpen a nappali alvásunk rituáléjának része, mert fő elvem, hogy legyünk egy szinten, ha nincs különösebb oka az ellenkezőjének. Például főzés.
A kisebbik manó egészen gyorsan szenderült, amikor is bevillant a kapu. Gyors takaró igazítás és a szobából kilépve látom is, hogy nincs becsukva... Hát akkor nézzük hol a "nagymanó". Közben a lehetséges káreseményeken rágódom, de nyugisan konstatálom, hogy akadálymentes a terep, Ferike viszont sehol. Végig néztem az összes helyiséget, még a csukott ajtós helyiségeket is. Ok. Akkor mégse ment volna le? Nézzük fent... sehol, ekkor már kezdem szólongatni, hol lehet ahol én nem látom. Egyáltalán, hogy lehet az, hogy én nem látom? Ajtók kilincsei számára elérhetetlen magasságban. Egyébként is zárva vannak. De azért megnézem, hogy kimehetett e az udvarra. Újra földszint, kicsit idegesebb voltam már, hogyan tűnik el egy másfél éves 5 perc alatt egy házból? Igyekszem meggyőzni magam a helyzet abszurditásáról és még nevetek is. Nem találom a gyerekem a házban! Az emelet ismételt átkutatása közben végig veszem a lehetséges földszinti tartózkodási helyét magamban, és megtalálom itt:
Elkapott a You Tube őrület, néhány kedves blgoerrinának köszönhetően. (Azt mondjátok, le vagyok maradva?) Élvezem nagyon! Főleg, amikor tanulni kellene. Snow pedig volt olyan rendes, hogy beavatott a YouTube video beillesztésének titkába. Nagyon hálás vagyok Neki!
Szóval újabb kategórával bővül a blog.
Ha én ezt tudom húsz évvel ezelőtt, hogy lesz You Tube. Akkor nem ülök fejhallgatóval a kívánságműsorok mellett a Rec gombon készenlétben. És nem lesem a slágerlistákat, hogy elindítsam a videofelvételt...
Jééé... ez olyan rég volt! Húsz év!Azért jó volt!
Ezt pedig veheti a nagy-öcsém megkésett születésnapi ajándéknak, ha már olyan szép kerek szám. Úgy emlékszem nagy kedvenc volt Neki is!
Van az évnek egy időszaka, amikor mozgalmasabb a blogvilág. Mi más lenne ez, mint a tél. Több bejegyzés születik, több játék indul egymásközt, vagy épp díjak alapulnak és ezzel okozunk bloggertársainknak örömet. Azt gondolom kedves apróságok ezek, amelyek melengetik a szíveket, "hájjal kenegetik" a lelkeket. Nem mindig könnyű tovább adni őket, választani kinek is adjunk, főleg ha több tucat blogger életét követi az ember nyomon. Én mindig igyekeztem az adott díjnak megfelelő kirtérium alapján választani, mert fontosnak tartottam kifejezni szívesen adom át valakinek, hiszen én is örültem, ha valaki "kiemelten" gondolt rám.
Vicgernél találtam ezt az egyszerű, de nagyszerű játékot. Sokáig gondolkodtam, hogy elhappoljam e lehetőséget mások elől, hiszen nagyon sokan olvassák. Végül arra jutottam, hogy nem véletlen pont akkor olvastam.
Szabályok:
1:Bárki játszhat, akinek blogja van.
2:Az első 3 ember, aki kommentet ír ehhez a bejegyzéshez, saját kézzel készített ajándékot kap.
3:Ezt az ajándékot, az elkövetkező 365 napban kell eljuttatni a szerencsés nyerteseknek ;)
4:Előre kell fizetni úgy, hogy ezt a felhívást közzéteszitek a blogotokban :)
Először az jutott eszembe, hogy főzni-sütni szoktam leggyakrabban saját kezemmel. Aztán rájöttem, hogy nem áll tőlem távol a keresztszemes sem, és már nagyon régóta szeretnék anyukám nyomdokaiba lépni. Egyszer egy évben annyit gyártanék hogy karácsonyra jusson mindenkinek egyedi. Hát...majd, ha nagymama leszek, de talán három belefér
Nagyon szépen köszönöm pircurAnyunak, hogy rám is gondolt a díj kiosztásakor. Tőle különösen jól esik, hiszen nem is olyan rég kerültem vele kapcsolatba. Attól függetlenül, hogy találkoztam Kristófnak írt blogjával korábban is.
A díj szabályai:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte. 2. A logót ki kell tennem a blogomba. 3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam. 4. Írni kell magamról 7 dolgot. 5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak. 6. Be kell linkelnem őket. 7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
7 DOLOG RÓLAM
- Anya vagyok, tudom ez nem újkeletű dolog. Számomra a legfontosabb, és az is marad.
- Naiva. Néha még magamon is ledöbbenek mennyire hiszek a jóban, a jóindulatban. Előfordul, hogy elkövetem ugyanazt a hibát, de csak egyszer ismétlek.
Adott egy anyuka társítva két pici fiúval. Az egyiknek a cici a legfontosabb testrésze, a másiknak a pötty. Anyuka a töltet; a két pici fiú pedig a zsemle. Majd, amikor az álommanók ellepik mindkettő félt, akkor anyuka kioson a fényképezőgépért és nagy merészen lefényképezi őket, gondolván úgyse alszanak sokáig így... de még másfél órát lehúznak, egymás mellett.
Anyuka fejében pedig átsuhan egy szép toldis idézet:
"Majd az édes álom pillangó képében Elvetődött arra tarka köntösében,
...................
Két szárnyát teríté annak két szemére; Aztán álommézet csókolt ajakára, Akit mákvirágból gyüjte éjtszakára; Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén."
Van az úgy, hogy utamba kerül valami, utána megint és megint. Egy nap alatt többször és rácsodálkozok, pontosabban megállok és elgondolkodom, hogy miért. Nem mindig jövök rá. Ilyen ez a mai nap is.
Az első üzenet Michelle Phan - nál akadt rám, vagyis én kattintottam rá:
"Being happy doesn't mean that everything is perfect. It means that you've decided to look beyond imperfections."
Szerény fordításomban ez azt jelentené, hogy:
- Boldognak lenni, nem azt jelenti, hogy minden tökéletes. azt jelenti, hogy elhatározzuk, hogy a tökéletlenségeken túl nézünk. (vagy átnézünk rajta...)
"Egyet sosem szabad elfelejteni: az a nő, aki békében él önmagával, akinek rendben van a lelke, az 40 és 120 kilósan is gyönyörű. Az elfogadáshoz meg nem külső segítség kell: ezt a harcot senki nem tudja megvívni helyettünk. Szeressük már magunkat..."
A második üzenet bodzasfanta írta (nagyjából így):
"Mint amikor túrázol és mész fel egy hegyre és elfáradsz. És legszívesebben visszafordulnál, minden lépésnél megállnál. De tudod hogy a csúcsért érdemes felmenni ahonnan mindent belátsz. Ahol minden jó. És tudod ha felértél akkor megpihenhetsz és onnan már csak lefelé vezet az út ami már nem olyan megerőltető (mondjuk a Tátrában már majdnem törtem el lefelé a lábam...) De aztán jön még egy hegy, egy csúcs, aztán lefelé... és így végig.
Az egész élet ilyen, nem? És tök jó. Szeretem!"
Erről eszembe jut, hogy amikor életembe először elmentem kirándulni és apu azt mondta, hogy lefelé nagyon óvatosan menjek, óvatosabban, mint felfelé. Azóta is nagyon óvatosan megyek lefelé. De megtanultam azt is, hogy képletesen is óvatosan, lassan haladjak lefelé... hogyha "jön" káosz, akkor fejben tudjam uralni. Nehéz ezt szavakba önteni. Valami olyasmi ez, mikor Ferike mászik fel mindenhova és azt hallom főleg a nagyszülőktől, hogy oda se mer nézni. Én pedig direkt nézem és figyelem, mert így érzem, hogy segítek neki, és közben észreveszem mennyire figyel ő is magára. De ha nem nézek oda és nem őt figyelem, hanem a széket. Azt, hogy az milyen magas és mindjárt leesik, akkor nem fogom meglátni azt, hogy ő hogyan mászik... Ha csak arra figyelek, hogy most káosz van, káosz lesz, akkor nem fogok tudni uralkodni felette és ellep.
A minap láttam, az egyik zugblogomban (szerintem nagyon sokan ismerik) apró trükkök gyűlnek arról, hogyan lehet segíteni magunkon, ha már fogytán van az erőnk, vagy épp "összeomlani" készül a világ. Amit én írtam, valamiért nem hagyott nyomott, aztán nem is próbáltam újra, gondoltam nem véletlen. A mai nap rávett, hogy leírjam itt:
Nekem a mosoly az egyetlen trükk. Ha valami bánt, mindenből képes vagyok viccet csinálni, és ezt a gyerekeim értékelik is. Jó érzés, az, hogy előttük úgy grimaszolhatok és ugrabugrálhatok, ahogy nekem jól esik és nem kinevetnek, hanem nevetnek rajtam... Valahol olvastam, hogy a mosolyt előidéző arcizom tevékenység hatására boldogsághormonok (endorfinok, ha jól emlékszem) szabadulnak fel (mint a csokitól, elég sok csokit is eszek). Akkor ki is próbáltam, hogy sírás közben elhúztam a szám a tükör előtt, sikerült. Aztán még évekig gyakoroltam, ha nem voltam jól és eszembe jutott a mosolydolog akkor megpróbáltam. Néha erőltetettnek tűnt, még magam előtt is, de végül elnevettem magam. Például "elhagytam azt a hülye pénztárcát és még az ellenőrök is elkaptak, most meg itt grimaszolgatok" (ez mondjuk még a huszas éveim elejéről szólt)Mára már egészen könnyen megy mosolyogni, átnézni a "bajon". És meglátni azt, hogy EGÉSZSÉGESEK VAGYUNK ÉS ÉLÜNK.
Végül pedig itt a csúcs - sült banán mandulás karamell szószban
Első felvonás(megfordítva a hivatalos drámaszerkezetet, mert korántse drámáról van szó, vagy mégis?...)
Robika négy hónapos volt, amikor egyszer csak bevillant: "nahát lassan-lassan hozzátáplálódunk" és nem csak anyatej lesz. Ennyiben is maradtunk. Nem éreztem, hogy eljött az idő, nem láttam rajta se. Aztán jött az ötödik hóforduló és kóstoltunk kipréselt almalét - nem volt jó. Nem lepett meg, valahogy el nem tudtam képzelni, hogy anyatejen kívül más is ízlene neki, túlságosan mohón és jóízűen szopik. Néha még préselgettem neki különböző almáknak leveit, de nem vittem túlzásba, Robika se.
Szépen lassan átfordultunk a hetedik hónapba és megpróbálkoztunk a reszelt almával, kiköpte. Aztán főztem ugye almakompót a családnak, neki a'la nature. Az se ízlett. Így aztán minden ellenérzésemet sutba dobtam és vettem bébiételt.
Almásat - ezt már sikerült rendesen megkóstolni, de nem szertetett bele.
Almabanános - ebből már csúszott is rendesen.
Almaburgonya - egész jó, ez a kanál ilyeneket tud? Kezdünk két kanállal enni...
Persze a bébiétellel való táplálásnál még mindig egyszerűbb a mellretétel és a favorit az anyatej. Ez ellen senkinek nincs kifogása.
Ismét almabanános bébiétel került a kosaramba, és egy egész üveggel két napi beosztással felfalta Robika egy személyben (mert a maradékokat eddig ki ette meg? na, ki?...). Ez történt 6. hónap és 3 hetesen.
Vettem a bátorságot és sajátkezűleg készítettem banánpürét, ízlett, sőt követelte (édesszájú lenne, ez már megint vajon honnan?). Fél banán lecsúszott, nem volt székrekedés (hát igen, tej és banán)
Következő próba Paradicsomos burgonya bébiétel - immel-ámmal, de lement néhány kanál (a többit Ferikének passzolta).
7. hófordulójára pedig a régi idők favoritját (vagyis a bátyus favoritját) kóstoltattuk szintén üveges változatban, élmény volt nézni, ahogy ette. Ja, igen a sütőtökről van szó.
Ezt pedig már le öblítettük egy kis narancslével (20ml).
Ma pedig sárgarépával ismerkedtünk, eddig úgy néz ki, jóban vannak.
Egyikhez szükséges egy, kettő, három vagy több gyerek (na meg egy kiapadhatatlan könyvtár), attól függ ugyanis hánycsillagos luxusnak érzi az ember lánya az olvasást. Egy jó habos sós fürdőkádnyi vízbe belesüppedni és olvasni. Mióta az esték "vannak" és "jók" és a drága kis angyalaim szunnyadnak az ágyikójukban meghatározott időben, azóta élvezem a luxusnak ezt a fajtáját. Hogyhogy nem, éppen azidő tájt kerültem a Könyvfalók közé, hogy megoszthassam életem eddigi és majdani olvasmány élményeimet azokkal, akik arra tévednek. Így mos újra szerepet kaptak a könyvek az életemben.
A másik luxuscikkemnek több tartozéka is van; egy mély 3 decis pohár, benne két deci forralt vízzel,amihez aztán adagolom a finom kávét, kakaót, csurgatom a csokis szirupot és egy gyűszűnyi karamell likőrt, majd megkoronázom tejszínhabbal. Szépen lassan el is fogyasztom, vagy egydül, vagy egy gyerekkel az ölemben, vagy ráadásként még egy gyerekkel szembe velem.
A harmadik pedig (mert három a magyar igazság) némi magyarázatot kíván. Visszaröppenve a gyerekkoromba, fülembe cseng, hogy a nagymamám mondta: "egyem is meg a húsodat" - persze értettem én, hogy a szeretetnek ez egy kifejezési formája, na de én ilyet a gyerekemnek nem fogok modnai...Dehogyisineme!!! Vannak nekem csodás "megzabálnivalóim". A szeretet és az öröm, amit érzek, mikor rájuk nézek csak egy dologhoz fogható. Ahhoz amiből ők lettek... talán pont ezért ilyen csodálatosak is ők.
"Magamra emeltem a kicsit. Ívbe feszítette a hátát, mintha táncolni vagy repülni akarna. Kinyúlt és kicsi körmével megkarmolta az arcomat. Megfogta az ajkam, megérintette a nyelvem. Tejíze volt és sóíze és valami titokzatos, édes és savanyú íze. Nyöszörgött és gőgicsélt. Szorosan tartottam és sötét szeme egyenesen oda nézett, ahol az álmaim voltak, és mosolygott."
Robika az első két hónapot tulajdonképpen végig ette-aludta. A vége felé már jól megfontoltan mosolyokat osztogatott. Később egyre bátrabban, mostanra mondhatni már válogatás nélkül szórja. Még orrszívás közben is képes mosolyogni.
Bár azt gondoltam ő soha nem felejti el hogyan kell aludni, azért a harmadik hónapra számára is kinyílt a világ. Ez pedig maga után vonta az elalvás nehézkesebbé válását, illetve az ébrenléti idők meghosszabbodását. Ez volt az az időszak, amikor a napi rendünket egyértelműen a váltott műszak jellemezte. Legkisebb manó ugyan háromszor aludt, kb két órás ébrenlétekkel, míg a nagyobbik még kétszer igényelte a szundit. Ferikével már kialakult alvási rituálénk volt, Robikával most kellett tanulni. Nem igazán volt jó neki karban, levegőn se. Végül a megoldás a mellretétel volt. Én egyébként is úgy érzetem, hogy nem eszik eleget (lerövidültek a szopik 5 percre). Így alvás előtt jó alaposan kiürítette mindkét cicit. Ezt a jószokását a mai napig tartja, de egyre gyakrabban jóllakik előbb és utána a hajamba kapaszkodva elalszik. Végülis mára kiderült, hogy neki arra van szüksége, hogy mellette legyek míg elalszik. Szépen fekszik, fogom a kis kezét és 5 percen belül durmol. Már előfordul olyan is, hogy nem kéri a szopit, ilyenkor beteszem a kiságyában, szépen bebugyolálom, simizem a buksiját és már alszik is. Persze csak is megfelelő kifáradás után, ez már 3 órás aktív ébrenlétet jelent.
Negyedik hónapban már megbizonyosodhattam arról, hogy valóban eszik eleget, nem csak a növekedése miatt, hanem szinte alig követelt. Napközben négy óránként evett, érzésem szerint minimálisat, mert minden, elterelte a figyelmét, legfőképpen a bátyja, előle meg lehetetlenség elbújni. Persze ennek az lett az eredménye, hogy este viszont másfél két óránként mellre került. Valahogy így néztünk ki, reggel 8-18 között annyiszor evett mint 18 és 22 között. Újfent megállapíthattam, hogy tökéletes alvókája van, kicsiny családunkban az egyetlen, aki szeret és tud is aludni. Egyre inkább felfedezik egymást a tesóval, sokat vannak együtt, egyáltalán nem gond, egyedül hagyni őket. Ferike ekkor váltott nappali egyszeri alvásra, ezt Robikával együtt ejtik meg.
Az ötödik hónap végre este lesz. Ugyanis az esti rituálékat képtelen voltam kialakítani. Robika a délutános alvást vagy kitolta, vagy fel se ébredt. Ezidáig nem is volt a mindennapi program része a fürdetése, persze ettől még tisztálkodott. Az ötödik hónapban viszont egész jó esti program alakult ki. Hatkor irány a fürdőkád Először a nagy fiú, mellé csobban a kisfiú. Kisfiú kirepül. Masszázs gyúrás, öltözés. Nagyfiú leengedi a vizet, így aztán gyors zuhival mosakodás, aztán szintén gyúrás. Végül aluszó attól függően, hogy Robika fürdés előtt közvetlenül ébredt e, vagy kicsit korábban.
Hatodik hónap. A kisebbik kétszer alszik nappal. Ebből az egyik a közös ebéd utáni. A másik mikor hogy. Ha reggel kilencig alszik, akkor délután még 17-től szunyál picit. Ha 7-kor kel akkor 9kor még szundít és az ebéd utánit kicsit csúsztatva ejti meg. Ez 16-ig lendíti az álomországba. Az esti műsor is kicsúszott, 19kor (a híradó után indítunk) 21-kor alszik minden apróság. Természetesen kiszélesedett a játék skála. A kedvencek a pelenka, a törlőkendő zacsija. Mindenféle csörgő papír. Miniautók. Kislabdák. Nagy időjárás-jelentés fan. Szinte issza magába az információkat, nagyon figyelmes. Főleg Ferikére figyel, igyekszik utánozni, egyelőre még csak a hangjáig jutott, de azt széles skálán nyomja, szinte egész nap. Ha álmos és jelen vagyok, akkor elcsendesedik, de ha nem vagyok mellette, akkor egészen másként kommunikál. Szinte hív. Ha meglát nyújtja felém karját és szorosan nyakam fúrja arcát. Minden alkalmat megragad, hogy kapaszkodjon belém és húzza fel magát ülésbe, állásba.
"Oly` aprók a kezek, amelyek örökre elrabolják szívünket."
Bizony meglátogatott minket Lurkó és Zé, Anyukájuk kíséretében természetesen. A csúszós út ellenére felkerekedtek.
Az első pillanatokban a négy gyerkőc megszeppenve leste egymást, Lurkó Zé istápolásában vezette le az új hely okozta izgalmat. Ferike epdig kiváncsi szemekkel leste, hogy kik érkeztek hozzánk, végül fokozatosan megmutatta mindenkinek a guruló játékokat. Zé is beindult, mászkált összevissza, fedezte fel a házat.
Majd megkerestük a karácsonyfát és Lurkó vezette anyukáját a játékszoba felé. Ahol főzött nekünk kávét. Zé igyekezett otteremni a saját tempójában, ahol épp a nagyok vannak. Most már értem miért nem indul el Robika, hagyja érvényesülni a bátyját. Attól függetlenül, hogy Zét elég gyakran figyelmen kívül hagyták a nagyok, ő kitartóan ment és igyekezett ellesni mivel hogyan kell játszani.
Persze Lurkó szája be sem állt, mindenhez volt hozzáfűzni valója. Ferike is dumált, de egyértleműen nem beszélnek még egy nyelvet. Na és persze a kihagyhatatlan képcsinálás, bár nem sok készült, viszont a nagy lány igazán élvezte és egy tipikus Lurkós mosolyt küldött bele a kamerába.
Mi pedig, mint két anyus, jóformán egymás szavába vágva beszélgettünk, miközben még a fájbernetesek is betoppantak szerelni.
Ez a rövid idő úgy érzem meglehetősen tartalmasan telt el. Igazán jól sikerült az első blogos talink.
Telt el a 19. hónapja Ferikének. Hol náthásabb, hol lázasabb, hol köhögősebb. A fülgyulladásos fél napot leszámítva, változatlanul egész nap mászik fel mindenhova, autókat tologat mindenhol. Tekintve azon elgondolásomat, miszerint a gyermek a szülő tünete. Bizony hibás vagyok, mert hagytam, hogy betemessen a teendő, az ünnepek alatt ne kelljen semmit csinálni céljából. Persze ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy látszólag szépen voltak együtt Robikával. Egész nap jött-ment, ha hiányolt jött hozzám, de ezek szerint mégis látszat volt csupán és nem csak akkor hiányolt mikor jött. Csillusnál olvastam az újraközeledési krízisről. Az önállósodás rögös útjának egy igen fontos állomása ez. Attól függetlenül, hogy nem először tapasztalom, hogy az önálló játék után jobban bújik hozzám, érezhetően pótolni akarja, a nélkülem töltött perceket... Az elmúlt hónapban érzékeltem leginkább, hogy egyre jobban tudatosul a saját énje; hogy ő van, és ő csinál, de ugyanakkor mintha "félne" is ettől és inkább legyek "én ő". Vagyis csináljam én, de ha meg én csinálom akkor nem jó, mert ő nem úgy akarja, és mégis inkább egyedül szeretné.
Izgalmas korszak ez. Azt hiszem az első igazán elszakadásos lépésnek nevezhető. Ketté válunk szép lassan... Mit ne mondjak kicsit elszomorít, de közben büszke is vagyok rá, hogy ő már ilyen nagy és okos, hogy mi mindent tud, és tükröz minket, ahogy pakol és takarít vagy ahogy gondozza a kis tesót. Ahogy mindenen kacag és "viccet csinál". Néha félőrült módjára rugózika tükör előtt, hm...
Egyre önállóbb, egyre kisgyerekesebb. Most már nem csak az a lényeg, hogy minket utánozzon, hanem az is, hogy ő csinálja, ő idézi elő, ő is képes arra, amire a "nagyok".
Hűs forrás, dús liget, havas csúcs, oly ragyogó, Csak képzeld el és látod, tárd ki a fénynek lelked, Hogy te is felfedezhesd, mind-e csodálatos világot. Minden táj titkot rejt, ott, hol élt már ember, Átok vert és áldott sorsok, rég volt boldog ősök, És nem csak fényes hősök, névtelen békés dolgos milliók,
Az élet szép az élet minden, Ha rangod pénzed, semmid nincsen, A legnagyobb kincs mégis csak tiéd, Ösztön vágy és képzelet, Küld, hogy lásd, hogy megismerd, Azt mi értelemmel tölti meg a létezést, A föld csak néked őrzi titkát, S ez végtelen nagy gazdagság, Csak tudd és akard látni bűvét, varázsát, Vár a messzi ismeretlen, A tudás az, mi fölemel, Várnak rád új és új csodák,
Az élet szép, az élet minden, S míg létezhet a földön ember, A lánc, mi egybeköt, nem hullhat szét, Lesz út, lélektől lélekig, Lesz kinek megtanítsd világod titkait, Az élet szép az élet minden, Mondhatják, hogy semmid nincsen, A legnagyobb kincs örökké tiéd,
Az óceánok, az őslények, a mamut, A sivatagi oroszlán és az ember, Mikor is építették a piramisokat?
Négy-ötezer éve a Nílus mellett Egyiptom földjén
És ott állnak még most is, Hirdetik az ember nagyságát, mert a világ gyönyörű,
Mély barlang vad dzsungel, folyó zúg zord tenger, Magányos őrtorony a parton, Trópusi nap hevében, jéghegyek közt a télben, Utat tör tehetség és szorgalom, Minden sors új kezdet, remél és küzd az ember, Keresné, hogy lehetne boldog, Teremtő lázban égve, s egy új kor szebb reménye, Mint lámpás fénye mindig felragyog.
Bár már több, mint egy éve kezdtem el, de igazán ebben az évben lett a "részem" a blog. Az internetes napló. Amikor először hallottam róla - talán 3-4 éve - akkor azt gondoltam felesleges Nekem, hiszen volt (van) naplóm 12 éveskorom óta. Amikor Ferike megfogant rögtön mindent tudni akartam mi történik bennem és hát bizony nem az értelmező kéziszótárt vettem le a könyvespolcról, és nem is könyvtárat rohamoztam meg.
Bármit ütöttem a google keresőjébe (mai napig) az első tízben biztos, hogy valakinek a blogjára akadok.
Eleinte el se tudtam képzelni, hogy én is írok ilyet (túl nyitottnak találtam). Aztán észrevettem, hogy a bejegyzésekhez kommentek is íródnak. Először Vörösbegynél "szólaltam meg". Nagyon jól esett, hogy reagált is rám. Kezdtem megbarátkozni a gondolatával, talán én is írnék, milyen klassz lenne, mennyit tudnák benne kreatívkodni. Végül az utolsó lökést az adta meg, hogy néhány általam szívesen olvasott blog bezárt, de nekem nem igazán volt merszem meghívót kérni, mert hát nincs mögöttem arc. Belevágtam, hogy akiket már olvasok, vagy akiktől sokat tanulok, azokat ne veszítsem el.
Nem is olyan sokára rájöttem, hogy az interneten nincs titok, ez nem olyan napló mint az én naplóm. Végül nem is azért írtam, de mégis volt célzott "közönségem": a többi anyuka, és furán jött le, hogy például hozzájuk "beszélek" közben tudatosul, hogy idetévednek diákok is, többek között a Csendrendelet bejegyzésem kapcsán.
Vagy ide téved olyan, aki talán eltökélte, hogy soha nem lesz gyereke és "nyálasnak" találja a gondolataimat.
Meg hát olyan sokfélék vagyunk. Erre itt és itt van nagyon jó példa. Ugyanarról a témáról hogyan vélekedik a "blogvilág".
Furcsa érzés volt erre rádöbbenni. Nem vagyok az a fajta, hogy nem érdekel ki mit hogyan olvas ki a soraimból, "én ez vagyok és kész". Írás közben figyelek is erre, mert úgy érzem a blogozás nem elsősorban rólam, a gyerekekről szól, hanem arról a közösségről, akik az itnernetet használják. Az egész világról.
Néha böngészem a statisztikámat Tény és való a leggyakrabban Magyarországról jönnek (micsoda megleptés!), mellette mindennap megjelenik USA, Lengyelország, Románia. Gyakrabban Hollandia, Németország, Horvátország (Szia, Anita) és bizony jártak nálam Dél-Afrikából, Kínából és Brazíliából is. Csak néhány ország a világból. Mert hát az internet világháló.
Vannak előnyei, vannak hátrányai a blogozásnak, minden dolognak. Amikor újraszerkesztettem a hátteret és utólag bekategorzáltam a bejegyzéseimet, közben vissza olvastam őket, rádöbbentem, hogy sokkal zárkozótabb lettem az elejéhez képest. Ugyanakkor egyre gyakrabban, inkább általánosan írok és kevesebb személyeset. Nyitottan vagyok zárt. Azt hiszem így sikerült megtalálni az arany középutat. Kivédeni a sebezhetőséget, ugyanakkor "haladni" a korral, mert azt gondolom, hogy az internet adta lehetőségeket ki kell használni.
A freeblog talán az egyik legnépszerűbb blogszolgáltató. Én szeretem, mert a sablondarabokból a css szerkesztéssel jó sokat tanulhattam HTML-ről. Persze imádom a statisztikámat is.
A 2009-es év termése.
Napi átlag 50 látogatás. A blog fennállása óta összesen 32 980-an jöttek ide. A legnépszerűbb nap Robika születése volt, 207-en kuksiztak be hozzánk. 2 254-en a Metszett vagy nem metszett című bejegyzésemet olvasták, mert egy vicces képet tettem hozzá, hogy Ferikének már csak 11 napot kell kibírni a folyó és szilárd ügyek intézséhez. Ebből kifolyólag a leggyakoribb kifejezés a vicces képek.
Számomra a legmeglepőbb, hogy a "Haj volt, haj nem volt" bejegyzést is elég gyakran kidobja a Google (kiemelkedő példája annak, hogy nem csak a "célzott" közönség olvas), összesen 588-an nézték eddig meg. És persze aminek nagyon örülök, mert a segítés szándékával íródtak, hogy a Hozzátáplálás, a BCG kifakadás, a Terheléses cukor és a Hellp szindrómáról szóló postokat is sokan olvasták.
Természetesen a "babaúszás Cegléd" se utolsó. Hajni is így talált ide, és jó érzés volt, hogy örült neki, ennek köszönhetően találkoztam zugolvasókkal is.
Idézetek is elég népszerűek, főleg a "hülyével ne állj le vitatkozni"...
Na és amire büszke vagyok, hogy keresnek a matusival (le kellene védenem), az Ember mesterkedemmel, és Ferikével meg Robikával, volt a kifejezések között Ferike anyukája is.
Jó itt lenni. jó így írni, kommenteket, megerősítéseket kapni, és persze jó olvasni másokat.
Valamikor október végén kezdődött minden. Szembesültem azzal az egyszerű ténnyel, hogy Robika nem fér majd bele a Mikulás ruhába, így a Műtermi fotóskodást még akkor megejtettük. Valahogy beindította nálam a hangulatot, ami egészen a szenteste napjáig hol volt, hol nem volt.
November elején kitaláltam, hogy kellene amolyan advent váró időszakot is beilleszteni a a naptárba, így aztán igazán hosszú Karácsonyi hangulat tudná feledtetni az emberekkel a nyár elmúlását. Igen, nálunk advent várás is volt tekintettel arra, hogy advent négy hete soha nem elég... Persze Mikulásozással, születésnapozással megspékelve. Amikor a télapó elment, akkor már egész jól állt minden, és hirtelen el is múlt a hangulat... Aztán jött a sütés-főzés-csomagolás, így ismét izgatott várakozás légköre árasztott el minket.
Végül 22én este azzal a tudattal feküdtem, hogy dejó rendvan, és minden a helyén már csak a saláták, húsok előkészítése, képek keretezése. Szaloncukorfűzés. Portalanítás. Ezzel egy időben beugrott az a furcsa gyomorszorító érzés,hogy ilyenkor szokott történni valami... és reggel a nagyfiamtól sose hallott sírással keltünk. Kétségbeesetten okok keresése, apa alig mert elmenni dolgozni. Végül csak szunyált még 9ig kisebb F. Onnantól pedig csak is fekve volt jó, a jobb oldalán. Dokit kirendeltem, aki középfülgyulladást állapított meg, így aztán a díszek kicsomagolása helyett Bebe-tévézett a drágám, én pedig próbáltam helyre tenni a jól összetákolt rendemet. Végül hajnal négyig ügyködtem, hogy minden a helyén legyen. Legfőképpen én, mert természetesen magamat okoltam a betegség kialakulásáért.(A helyzet pozitívuma, hogy idén se maradt el a Jézuska feeling, azaz amíg a csapat alszik, én dolgozok - szeretem)
Négy órakor lefeküdtem és egészen nyolcig aludt mindenki.
Apa délelőtt fát vett, ami Ferike kérdő tekintetének övezetében szépen zöldellt egész délután a nappaliban. Így fogadta a nagyszülőket, akik elhalmoztak minket minden jóval.
Robika alvás ideje után nekiültünk vacsizni négyesben (mintha az eddig abszolút anyatejes csemete szeme is megcsillant volna szánkhoz tett falatok láttán, főleg Ferikét nézte nagyon). Majd a megszokott esti menetrend után a kisebbek nyugovóra tértek. Mi pedig fát díszítettünk. Én ugyanis valami olyasmit találtam ki, hogy a szenteste a karácsonyfáról és várakozásról szóljon, és reggelre lehetne ajándékroham (pizsis kisgyerekek rohangálása a lelkiszemeim előtt...). Persze lehet, hogy ez később, - ha az ifjabbik generáció még éjfélkor se akarna aludni, mert a játék meg az egyéb szórakoztató egységek csábítani fogják őket - akkor másként alakul, de egyelőre, az ő napjuk reggel 6-7-től este 7-8-ig tart.
Reggel pedig a nagy fiam a pelus csere utána rontott ki a szobából a szokásos autótúrájának megkezdése érdekében. Na, de elakadt, mert meglátta a fát...így aztán most az autó tologatás kb 5 percre eltolódott, amíg a fa alatt észre nem vett két újabb autót, azokat óvatosan kiemelte és vitte őket a többihez.
Végül apa karján kijött Robika is és némi csalogatásra a nagyobbik is megleste miket rejteget még ez a csillivilli fa.
A lego doboza volt a legnagyobb élmény, Ferike folyamatosan hozta, hogy vegyem ki a rajta látható autókat. (hogy miért is nem raktam össze előre?) és kezdte is bontani a nagy kartont, de csak a zacsik voltak benne. Végül persze volt idő megépíteni őket, mert a fülgyulladás után beindult a nózi és lázas volt egész 26-án, így nem mentünk sehova.
Robika pedig csak szórta a mosolyokat mindenre és mindenkire, ő volt a legcsillogóbb gömb. Természetesen a szaloncukroknak és a csomagoló papíroknak örült a legjobban.
A képek minőségéért a felelősség engem terhel, valahogy nem volt kedvem kattogtatni, de milyen is már az, hogy nincs kép a karácsonyról, így aztán kapkodva kattogtattam, aminek az lett a következménye, hogy kb 400 képből 10-15 kép elfogadható.
Végül pedig a saját gyerekemnek is akadt tenni valója, ha már hozott legot a Jézuska. És apa gyereke is lebukott, mert hiába volt a tálcán külön szaloncukor, valaki csent a gondosan felfűzöttekből is
Nagyon szépen köszönöm 
) és bizony jártak nálam Dél-Afrikából, Kínából és Brazíliából is. Csak néhány ország a világból. Mert hát az internet világháló.
), az Ember mesterkedemmel, és Ferikével meg Robikával, volt a kifejezések között Ferike anyukája is.
